A szerelem szabadsága

A LGBTQ+ képviselői rögös utat tettek meg idáig. Bár az elfogadás terén még rengeteg a teendő, még soha nem voltunk ennyire közel ahhoz a világon, hogy az LGBTQ+ orientáltságú emberek szabadon élhessenek és előítéletek nélkül szerethessenek.

Furcsának tűnhet, de a Szovjetunió megalakulását követő években nem volt a homoszexualitásra vonatkozó érvényes egységes jogalkotás, a törvények és a büntetés nagyban eltért az egyes tagállamok esetében. Néhány Szovjet Szocialista Köztársaságban –  beleértve Örményországot, Oroszországot és Ukrajnát – nem született az azonosneműek szexuális kapcsolatát tiltó törvény.

Sztálin kommunista kormánya csak 1934-ben hozott érvénybe egy általános jogszabályt, mely a homoszexualitást az egész Szovjetunió terültére vonatkozóan büntetendő cselekménynek nyilvánította. 1934. március 7-én, a 121. cikkely bekerült a büntető törvénykönyvbe, kifejezetten megtiltva a férfiak közötti azonos nemű szexuális érintkezést, öt évig terjedő kényszermunkatábor büntetésének terhe mellett.

Úgy tudjuk, hogy a 121. cikkely értelmében évente akár 1 000 férfi is börtönbe került – összesen, több, mint 25 000 ember került erre a sorsra. A leszbikusságra vonatkozó szabályozó törvényt nem hoztak.

A 121. cikkelyt 1953 és 1968 között lassan, tagállamonként törölték el; de a közvélemény csak a hetvenes évek elején kezdte elfogadni a LGBTQ+ képviselőit, akik még a törvény eltörlése után is kénytelenek voltak együtt élni az egyenlőtlen bánásmóddal és a kommunista hatóságok megfélemlítésével.

Nevezetesen, Lengyelországban 1985 és 1987 között, rengeteg meleg férfit tartóztattak le a „Jácint Művelet” során. A Jácint a lengyel kommunista rendőrség titkos művelete volt, melynek célja egy, minden lengyel homoszexuálist és a velük kapcsolatban álló embereket tartalmazó adatbázis készítése. Az adatbázis készítésnek eredményeképp kb. 11 000 embert regisztráltak. A lengyel hatóságok azzal érveltek, hogy a műveletre az újonnan felfedezett HIV-vírustól való félelem, valamint a homoszexuális bűnözői csoportok és a prostitúció elleni küzdelem miatt volt szükség.

A letartóztatott polgárokat arra kötelezték, hogy különleges kártyákat, úgynevezett „karta homoseksualisty”, melynek jelentése a “egy homoszexuális kártyája”, tartsanak maguknál. Manapság ez az úgynevezett „różowe kartoteki”, vagyis a „rózsaszín névmutató kártya”. A lengyel LGBTQ+ közösség kérvényezte a Nemzeti Emlékezés Intézetétől a rózsaszín névmutató kártyákhoz tartozó, még létező akták megszüntetését, eddig eredménytelenül.

Nem Lengyelország az egyetlen, ahol a legalizálást követően is ellenséges hangulat uralkodott a LGBTQ+ csoportba tartozókkal szemben. Egy 1989-ben – a Szovjetunió széthullásának évében – készített közvélemény-kutatás szerint, Oroszországban a homoszexuálisok voltak a leginkább gyűlölt csoport. A megkérdezettek 30%-a vélte úgy, hogy a homoszexuálisokat „fel kell számolni”.

Annak ellenére, hogy az 1989-es forradalmak óta eltelt időszakban összességében javult az LGBTQ+ mozgalom képviselőivel szembeni viselkedés, vannak olyan volt szovjet tagállamok, ahol jelentős a lemaradás. Oroszországban, például, még mindig erősen képviseltetik magukat az LGBT-ellenesek. Egy 2013-ban készített felmérés szerint az oroszok 74%-a vélte úgy, hogy a társadalomnak nem kellene elfogadnia a homoszexualitást, szemben azzal a 16% kal, akik szerint igen.

Úgy tudjuk, hogy a 121. cikkely értelmében évente akár 1 000 férfi is börtönbe került – összesen, több, mint 25 000 ember került erre a sorsra

Nemrégiben, 2018-ban, Oroszország legelső Pride rendezvényét a kezdete előtti 24 órán belül kellett lemondani, a „hagyományos családi értéketek” védelme okán, valamint a gyermekek védelmében, nehogy „a hagyományostól eltérő szexuális kapcsolatok propagandájával” szembesüljenek.

Azonban sok, korábbi szovjet tagállam fellép a múlt elnyomó viselkedésével szemben, mindenki számára egyenlő körülményeket biztosítva. Ezekben a tagállamokban az LGBTQ+ tagjai biztonságban és félelem nélkül élhetnek. Grúziában, Litvániában és Észtországban törvényesen is betiltották a melegellenes diszkriminációt; Kazahsztánban, Lettországban, Litvániában, Tádzsikisztánban, Észtországban és Kirdzsigisztánban a transzneműek törvényesen is nemet változtathatnak.

A korábbi szovjet államok közül egyedül Türkmenisztánban és Üzbegisztánban számít törvénytelennek a férfi homoszexualitás. A harc a szerelem szabadságáért tovább folyik

Valódi történetek: Mikhail Kuzmin

Mikhail Kuzmin orosz költő, zenész és regényíró, aki 1936-ban bekövetkezett haláláig a Szovjetunióban dolgozott. Kuzmin legismertebb munkája a Szárnyak (1906) című regény, mely az első, homoszexualitásról szóló orosz regény.

Az időszakban elterjedt általános LGBTQ+ -ellenes retorika ellenére, Kuzmin minden szégyenkezés nélkül, nyíltan meleg volt, a munkájában és magánéletében is szabadon vállalta önmagát.

Úgy tartják, hogy Kuzmin azzal érvelt, a homoszexualitás „nem erkölcstelen vagy bűnös, hanem morálisan egyedülálló, etikailag helyes, és esetenként még spirituálisan is felsőbbrendű, nem dekadens erkölcstelenség tárgya, hanem az értékek személyes megteremtése”.

1913-ban Kuzmin találkozott Jurij Jurkun költővel, és intim kapcsolatba kerültek. A pár évekig többnyire akadálytalanul alkothatott és szerethette egymást. Azonban 1928-ra a homoszexuálisokkal szembeni közvélemény és politikai hozzáállás megváltozott és az emberek már hunytak szemet a kapcsolat felett.

A homoszexuálisokkal szembeni ellenséges hangulat ellenére a pár 1936-ig, Kuzmin haláláig együtt élt. Kuzmin a homoszexualitás törvénytelennek nyilvánítása után két évvel, tüdőbajban hunyt el. Jurkun két év múlva, letartóztatását követően halt meg, hét hónapig tartó kihallgatás után végül a sztálini rendszer politikai tisztogatása során lőtték le.


Pin It on Pinterest